2016. június 19., vasárnap

4. rész

"Mindig is szerettem hallgatni az eső kopogását.
Ahogyan arcomon végigfutnak a kis cseppecskék, hajam a homlokomhoz tapad.
Ilyenkor sem nyújthatok valami lenyűgöző látványt, de amíg jól érzem magam, nem érdekel. Meg amúgy is rajtam kívül senki sem olyan idióta, hogy az utcára lépjen ilyen időben.
Azon a napon is esős, őszies idő volt január végén.

Fülemben egy Maroon 5 dal szólt, kabátomból a szó szoros értelmében folyt a víz, de én mentem tovább előre. Nem szoktam figyelni ilyenkor merre tartok, túlságosan is elgondolkozom. Volt már rá példa, hogy majdnem emiatt elütöttek, bár nem hatott meg annyira. A világnézeteim, teóriáim egyesek szerint betegesek.
Úgy gondolom minden ember, engem is beleértve pótolható. Egyszer úgyis jön egy másik ember, aki jobb, szebb, okosabb, intelligensebb, tehetségesebb, ügyesebb, barátságosabb nálam.

"You're like a drug that's killing me"

Igen. Te vagy az én drogom, aki most eljöttél mellettem.
Integettél, bár alig tudsz rólam valamit.
Azt hiszed ismersz, de mégsem.
Én sem ismerlek teljesen, mégis több dolgot tudok rólad, mint te rólam.

Neked csak egy lány vagyok. Egy fiatal, buta, átlagos, alacsony, pattanásos, naív kislány a templomból.

A kislány az utcáról, akinek állandóan be van dugva a fülébe az a kis műszer, hogy elnyomja a gondolatait a zene.

A kislány a bokor mellől, aki szülei elől elbújva dohányzott az általad táplált, számára eddig ismeretlen érzés miatt.

A kislány, akiről azt gondolják nincsenek érzései és nyugodt lélekkel tipor át mások lelkén, miközben az neki fáj a legjobban.

A kislány, aki eddig azt hitte ő a furcsa.

A kislány, akit nehezen lehet elhallgattatni.

A kislány...

"You're like a drug that's killing me"

Igen.

Megölsz.

A szemed, a hangod, a kezeid, a humorod, a beszólásaid, a közvetlenséged, az aggódásod, a törődésed, Te.

A teljes éned.

Én sem értem mi van velem. Nem értem ezt a különös érzést a hasamban, a zsibbadó arcomat, a gondolkozásképtelenségemet a közeledben.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért van ez.

Nem akartam, tényleg nem.

Sajnálom..."

Fogtam a lapot, kitéptem a kedvenc spirálfüzetemből, összegyűrtem. Eddig nem voltam ilyen érzelmes, ezután sem akarok ez lenni.

Egyszerűen nem tudom már elképzelni az életem nélküle. Nem tudom, hogy hol volt eddig, és hogy honnét jött, de megérkezett. Hogy időben-e? Nem tudom...Azt tudom, hogy ha elmenne, akkor olyan ürességet hagyna maga után, amit az idő sem képes elmulasztani. Képtelenség volna. Ha elmenne, akkor ez a világ nem lenne számomra többé ugyan az, mint most. Vele. Nélküle egyszerűen valótlan lenne és pont.

Felálltam. A nyikorgó széket visszatettem az asztalhoz, a fecnit pedig belevágtam a hozzám legközelebb eső táskába. Annak ellenére, hogy nyár volt, nagyon hűvös. Felvettem az ágyam végén lévő fekete műbőr kabátom, a fekete tornacipőm, és kimentem a folyosóra. A tükör előtt megálltam, megigazítottam a hajam, fújtam egy kicsit a rágógumis parfümömből, feltettem fekete napszemüvegem. Egyedül voltam otthon, a kistesóm a nagyszüleinknél volt, mint minden hétvégén, anyuék pedig boltba mentek. Bekulcsoztam magam után a házat, az udvaron megsimogattam az én drága Sophie-mat, aztán kiléptem a kapun. Kiskutyám nyüszítve szalad utánam, de más dolgom is van, mint vele játszani. Elindultam a templom felé...
–Réka, ébren vagy?–állt meg előttem Péter bácsi.
–Nem, most is álmomban beszélek–dörmögtem.
–Pedig jó lenne, ha felkelnél, vénasszony–lökte meg a hátam Gábor atya, aki pont erre lépett be a sekrestyébe Zoltán, és egy másik, ismeretlen atya társaságában.
–Magának is jó estét!–mondtam fáradtan. Lassan feltápászkodtam, amint felemeltem a hátsó felem a fotelből, a 2 alsós ministráns el is foglalta a helyem.
–Mit olvasol tündérke?–kérdezte Péter bácsi Gábor atya mellől, aki a könyv olvasásából hirtelen felkapta fejét a "tündérke" szóra, haragos pillantásban részesítette a mellette álló kérdezőt.
–Nekem tök mindegy–válaszoltam egyhangúan.
–Akkor enyém a könyörgés, ti pedig elosztjátok Gábor atyával. Az úgy jó?–tette fel a kérdést. Gáborra pillantottam, akivel egyszerre bólintottunk.
–Na, mi a választék?–léptem az atya mellé.
–Nézd meg te, Lukrécia!–mosolygott rám.–Szerintem a Szentlecke jobban illene hozzád. Bár, felőlem akár zsoltározhatnál is, azt is szívesen hallgatnám–mondta, mire furcsán néztem rá, de annyira nem foglalkoztatott a megjegyzése.
–Maga nem akarja hallani az én énekhangom–kuncogtam. Gyorsan átfutottam az Olvasmányt is, és a Szentleckét is, mire az utóbbinak a végére értem szinte felvisítottam–Hiszen ez hosszú!
–És? Állítólag mi vagyunk az egyetlenek Péterrel, akik szeretik, ha a te hangod hallják. Elolvasod?–mondta az "elolvasod" szót gyerekesen elnyújtva.
–Nem–viszonoztam ugyan azt a stílust.
–A kedvemért–itt is elnyújtotta az "e" és az "é" betűt.
–Muszáj?
–Igeen–mondta mosolyogva.
–Sokba fog ez magának kerülni–figyelmeztettem, majd a ministránsokhoz léptem. Beállítottam őket, pont végeztünk, mire megszólaltak a harangok, és kezdődhetett a búcsúi szentmise...
–Ügyesek voltatok, gyermekeim!–fordultam a két negyedikes fiúhoz, miután elmondtuk az imát, és kezet fogtunk az ismeretlennel, akinek kiderült idő közben a neve, Márton atya.
Levetkőztünk, majd Zoltán atya hozzánk fordult.
–Várjatok meg engem, aztán átjöttök velem a plébániára, ne kelljen egyedül mennetek ennyi ember között.
–Át tudja őket a Réka is vinni, nem?–szólalt meg Péter bácsi.
–Megyek én is velük–mondta Gábor atya, és elindultunk a búcsúi szeretetvendégségre.

2 megjegyzés:

  1. Megértem, hogy a "tiltott terület" felfedezése irodalmilag izgalmas, és azt is tudom, hogy egy másik történet ihletett - de azért ne felejtsük el, hogy egy pedofilról van szó. Ez a történet sok minden lehet: felkavaró, elgondolkoztató, megkapó, tragikus, de romantikus soha. Ez nem tiltott szerelem, hanem betegség.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm... Köszönöm szépen, ez tényleg eddig elkerülte a figyelmem.
      Suhanok kijavítani a hibámat. :)

      Törlés