2016. április 23., szombat

3. rész

Sziasztok!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy hónapok óta nem volt új rész és most is csak egy nagyon röviddel jövök. A nagy harci helyzet az, hogy én is rengeteget tanakodtam azon, hogy folytassam-e az írást, vagy esetleg szüneteltessem egy darabig, legalább addig, ameddig én is helyre nem jövök.
A 3. résznek hosszú története van, amit páran tudhattok is.
Rengetegszer álltam neki, de semmire sem jutottam. Az eredeti koncepció teljesen más volt, ami nekem is jobban tetszett, de a jelenlegi helyzetben képtelen lennék megvalósítani. Talán valamelyik rész fog hasonlítani rá, de nem ígérek semmit.
Ezt a csekély, kb. 900-1000 szót is rengeteg idő alatt, egy megfelelőnek nem nevezhető laptopon alkottam a kötelező fekvésem közben, szemüveg nélkül (ami miatt biztos vagyok abban, hogy fognak előfordulni egyes helyeken hibák, de tényleg nem szándékosan).
Szóvaaal fogalmam sincs mi lesz ez után, egy ideig elköszönök, 

Sziasztok! <3 



Nincs számomra annál kellemesebb felkelés, amikor reggel magamtól, nem más ricsajára kell a tudat alattim hamis, saját magának alkotott valóságából felocsúdnom, hanem a napfény beszűrődésére a nem teljesen lehúzott redőny kis résein keresztül, nem a telefon vagy ébresztőóra fülsiketítő ricsajára, hanem a csendre ébredni.
Az előbb említett filmbe illő, részemre fiktív napkelte mindig is vágyam volt, de testvéremnek és szüleimnek köszönhetően nem volt benne még részem.
Nehezen kimásztam az ágyból, a tükör előtt egy pillanatra megálltam.
-Anya, valami baj van a tükörrel!-kiáltottam fel, amikor összehasonlítottam a bútordarab sarkára ragasztott mosolygó, enyhén piros arcú, valamelyik Balaton-parti város sétányán álló, fagyit szorongató egyenes hajú kislányt a tükörből visszanéző karikás szemű, szinte szürke szemű, festett hajjal rendelkező lányra, akinek a bal alkarján lévő ronda hegek mindig is visszarángatják őt a való világba, amiben alig maradt emberség.
A szekrényemhez sétáltam, amiből kivettem egy fekete nadrágot és sötét lila felsőt. Felöltöztem, majd egy "Elmentem, majd egy óra múlva jövök" kiáltással elindultam a templom felé.
Azt hittem, hogy elég meleg van ahhoz, hogy a dzsekimet otthon hagyjam, és igazam is volt. A járdát az árok mellett álló cseresznyefa világos rózsaszín virágainak szirmai lepték el.
Az utcán rengeteg ember köszönt nekem előre, bár nem ismertem őket, de egy mosoly kíséretében mindegyiküknek jó reggelt kívántam.
Valamiért olyan furcsa hangulatom volt, emiatt csak egy pillanatra néztem be a sekrestyébe és mentem is be a padba egy "Sajnálom, de ma nem tudok segíteni" bocsánatkéréssel, aminek nem örültek a bent lévők.
Az ajtó melletti padsorba ültem be. Mellém csatlakozott még 2 osztálytársam, akikkel nem kívántam társalogni és közelebbi barátságba kerülni, így a tegnapi nap fáradalmas munkájára hivatkoztam szótlanságomért...
-Most pedig tekintsünk magunkba és bánjuk meg bűneinket!-mondotta a pap. Nehezen, de visszatartottam a bármelyik pillanatban kitörhető nevetésem. Melyik bűnömmel kezdjem? Azzal, hogy szeretek, vagy azzal, hogy élek?
Szeretni egy olyan embert, aki Istennek szentelte életét. Szeretni egy olyan ember, aki más, mint én.
Pár hónappal ezelőtt nem mertem még magamban sem azt mondani, hogy szeretem, de mára teljesen biztos vagyok benne. Olyan idegen számomra ez az érzés. Ahogyan bizsereg a gyomrom, ég az arcom, a mellkasomba furcsa melegség szökik, remeg a lábam, a gondolataim nem szabadulnak meg tőle. Ezt mások a varázslatos szóval szokták jellemezni, nem értem miért. Engem különösképpen irritál, legszívesebben kihajítanám az ablakon ezeket a gondokat és nyugodtan élném tovább a nyomorúságos életem, ahogyan eddig is tettem.
A prédikáció közben is rengetegszer nézett felém, elvesztem kék szemeiben. A külvilág megszűnt létezni számomra pár másodpercre, kizáródott az egyik oldalamon ülő két lány folyamatos trécselése, a másik felemen köhögő idős hölgy, a mögöttem szájukat fél pillanatra be nem fogó kisgyerekek. A számomra óráknak tűnő, a valóságban pillanatokig tartó szemkontaktus rengeteg dolgot eszembe juttatott.
Visszaemlékeztem az elsőáldozásomra, ahol még ő nem volt itt, sőt, még az előző lelkipásztor sem. Ameddig végigsétáltunk az utcán megállt a forgalom. Kettesével haladtunk, fiúk és lányok magasság szerinti sorrendbe beállítva. Többen voltunk mi, kislányok, így akikkel nem volt körübelül egymagas fiú lány párt kaptak, mint én...
Az is eszembe jutott, amikor az előző káplánnal találkoztam pár hete a székesegyház előtt. Hárman beszélgettünk kint a téren, én, egy negyedikes leányzó, és Gábor. Tina elkiáltotta magát, hogy "Zoltán atya", majd odaszaladt a csuháshoz, aki felkapta és megpörgette. Gábor atya engem is meglökött egy kicsit, majd lenézően odavetette, hogy "Menj te is dicsőíteni" és elment.Azelőtt is tudtam, hogy nem kedveli őt, szerintem féltékeny is rá egy kicsit, amit meg is értek, hiszen Zoltán barátom is fiatal, olyan hangja van, mint egy angyalnak, tökéletes teste van, a szemeitől minden férfi és nő is egyaránt egy másik világban érezheti magát, a haja mindig tökéletesen áll, és még sorolhatnám holnap estig, a lényeg, hogy tényleg az amerikai híres modellekre emlékeztet külsőleg. Én nem kedvelem, velem valamiért sohasem jött ki jól, semmiben sem értettünk egyet, de már mindegy...
Az unokaöcsém keresztelője, amire véletlenül két pap is eljött, mert elfelejtették megbeszélni előzetesen, hogy ki tartsa. Vicces volt, végülis Zoltán atya tartotta, mivel ő ért oda előbb...
Az, amikor még őszintén mosolyogtam és nem fordultam magamba, Amikor még volt önbizalmam, igaz csak egy kicsi, de volt.
Az, hogy Gábor atya mennyire ideges szokott lenni, amikor megemlítem az iskolában a másokkal való beszélgetésem során, hogy valami nem tetszik magamon, ő pedig megcáfolja a rondaságom és mindig kiemel valamit, ami neki tetszik rajtam.
Az, ahogyan bevallotta, hogy aggódik értem, mert meggyóntam nála a dohányzást, ő pedig ingerült lett, megkért, hogy ha valami baj van, vagy bánt valami mondjam el neki, mesélt az édesanyjáról és a betegségéről, majd megkért, hogy vigyázzak, nehogy bajom essen...
Ahogyan zavarba tudtam hozni.
Amikor egyik éjjel összefutottam vele és az utcán beszélgettünk, csak úgy mindenről.
Ahogyan hülyéskedni szoktunk.
Ahogyan az első találkozásunknál megcsikizett.
Ahogyan aggódik értem, tanácsokkal lát el.
Minden.
Úgy elszaladt az idő, miközben felevenelítettem emlékeimet, hogy vége is lett a szertartásnak. Ránéztem az órámra, miszerint körübelül 10-15 perccel hamarabb végzett, mint általában. Talán dolga van máshol, azért.
Kimentem az épületből és egyből az egyik haveromba, egyben osztálytársamba futottam, Boldiba. Meghívott egyet fagyizni és hülyülni, amit nem utasítottam vissza.
Tudni kell rólunk, hogy nagyon jól el tudunk lenni, még a semmiből is képesek vagyunk poént csinálni, amit a tanárok is észrevettek órákon.
Nem vagyunk együtt, csak barátok vagyunk. Ő sem érez már irántam semmi különöset és én sem iránta. 1 évvel ezelőtt nagyon róvid ideg együtt voltunk, de nem ment nekünk az a járósdni. Azóta is nagyon jóban vagyunk, de nincs köztünk semmi.
-Tiszta maszat az arcod-nevetett fel társam és megállt velem szemben. Ujjával letörölte a szám melletti fagylaltot. Mögötte egy ismerős alakot láttam közeledni.
Fekete nadrág, fehér betűrt ing és egy nyakába kötött pulcsi volt rajta. Ránknézett, majd szemmel láthatóan feldűlt lett, elvörösödött, és átment az úton.
Boldi is hátrafordult én pedig felugrottam a hátára azt visítva, hogy "Gyí te paci!", mire elkezdett futni. Egyenesen hazáig szaladt, ahol lepattantam a hátáról.
-Réka, nekem mennem kell, mivel anyuék úgy tudják, hogy csak misére jöttem, ami 1 órás és büntetésben vagyok, szóval holnap találkozunk!-köszönt el. Adtam neki egy "sütit", majd elindult. Én is bementem a lakásba, és leültem a testvérem mellé mesét nézni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése