2015. december 30., szerda

1.rész


Nem gondoltam volna, hogy az alkohol ilyen jól tud segíteni. Úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiengedett galamb, aki bármit meg tud tenni.
Úgy jöttem el otthonról, hogy csak szemmel tartom mostohanővéremet, de ez lett a vége.
Kezemben egy Sopronis üveggel próbálom tudatni a többiekkel, hogy indulni készülök, de szerintem nem jutott el hozzájuk. Elüvöltöttem magam még egyszer, ami valahogy így hangozhatott: "EMHENTEN SZIJSZOK".
Ahogy megcsapott a hűvös, december eleji szellő, éreztem kitisztulni fejemet, gondolataimba visszatért a férfi.
A férfi, aki 10 évvel idősebb nálam, a tanárom, ráadásul egy pap.
Elindulva a főtér felé megláttam az ismerős fehér autót, és ahhoz siető magasnak nem nevezhető, vékony, fekete ruhás alakot.
Körülnézett, majd amikor le akart lépni a járdáról meglátott engem.
Engem, a katolikus iskolában tanuló, illuminált állapotban lévő tanítványát.
Nem tudtam értelmezni az arcára írt érzelmeit, amin nem is csodálkozom.
Kifejezetten jó emberismerő vagyok, de róla nehéz leolvasni pontosan mit érez.
Nem vagyok hozzászokva ehhez. Előttem nem szoktak titkok lenni, de ő.....
Pislogni sem tudtam, máris ott termett mellettem.
-Réka! Veled mi történt?!—kérdezte aggodalommal töltött hanggal. Képtelen lettem volna értelmes választ adni, ezért inkább csendesen megráztam a fejem.—Gyere, hazaviszlek.—karolt át, de én megtorpantam.
-É..Én nem. Nem mehetek így haza—itt már patakokban folytak a könnyeim. Szemem előtt láttam anyámat, ahogyan üvöltözik velem, hogy hogyan válhattam én is ilyenné.
-Akkor pedig elviszlek a plébániára, ha anyukád reakciójától tartassz nyugodj meg. Majd elrendezem—kacsintott rám. Elindultunk az autója felé. Kinyitotta nekem az ajtót, majd besegített a járműbe.
-Nem ilyennek ismertelek meg—csóválta a fejét—Valaminek biztos kellett történnie, ha TE ezt tetted. Beszélsz róla magadtól, vagy nekem kell kiszednem belőled?—kérdezte mosolyogva. Túl jól ismer. Tudja, hogy nem fogom elmondani magamtól.
-Fiú ügy?
-Fogjuk rá—rántottam vállat.
-Ezt igennek veszem. Na és ő csinált valamit, vagy?
-Ő csak annyit tett, hogy létezik—nevettem el magam.
-Nocsak. Ki a szerencsés srác, akibe a kicsi Rékus belezúgott?—lefagyott a mosoly az arcomról kérdése hallatán. Az agyam azt mondta ne, de a szám az ellenkezőjét cselekedte.
-Ma..Ma..—újra utat törtek maguknak a könnyeim—Maga—nyögtem ki némi habozás után. Nem lepődött meg. Nem nevetett ki. Sőt, nyugodtságot, megkönnyebbülést tükrözött. Nem bírtam magam tovább tartani, lehunytam szemeimet...
Derekam köré két kar, hátamhoz pedig egy meleg mellkas simult.
Újra megjelent az a bizsergő érzés a hasamban.
Sötét volt a szobában, ezért nem láttam ki fekszik mögöttem, bár csak egy ember lehetséges.
-Felébredtél?—kérdezte halkan.
-Nem—válaszoltam az álmos, rekedt hangomon. Nem tudom miért, de amikor felkelek mindig fura a hangom.
-Pedig beszélsz—kuncogott, arcát a hajamba temetve.—Na hercegnő, mit is mondtál nekem a kocsiban?
-Tessék?—erre a részre nem emlékeztem. Annyit tudok, hogy ő hozott el részegen. Semmi másra nem emlékeztem.
-Hmm.. Valaki, aki te vagy azt mondta nekem, hogy én vagyok az a szerencsé.....

Egy kisfiú üvölt az arcomba, majd amikor kinyitom a szemem, szemben találom magam az unokaöcsémmel. Úgy tűnik csak álmodtam ezt az egészet, ami egy kicsit megnyugtat.
-Na szépfiú, te mikor jöttél ide és miért nem hagyod a Rékát aludni?—kérdeztem tőle mosolyogva, miközben kimásztam az ágyból.
Ő egy tv műsorról kezdett el beszélni, miközben én ruhát kerestem magamnak. Mint később kiderült, az a műsor egy Real Madrid meccs volt.
Felöltöztem, feltettem egy mindennapi sminket, aztán a hajamat próbáltam meg kifésülni. Sikertelenül.
Fél óra készülődés után elindultunk a szomszéd városba bevásárolni.

-Úgysem kapsz el!-kiáltottam a bevásárlóközpont közepén, az előttem álló öcsémnek.
-Ó, dehogynem!-szólt vissza, és kezdett el felém rohanni. Nálam volt a kocsi. Rátettem az egyik lábam, és elkezdtem hátrafelé lökni magam, de nem mentem arrébb, hanem a szinte üres bevásárlókocsi egy másodpercen belül a mellkasomon terült el.
-Milyen szerencsétlen vagy!-rohant oda hozzám nevetve, és segített felállni.
-Ez is a te hibád!-ütöttem meg gyengén a tarkóját.
-Elnézést, csak egy pillanatra hagytam a két gyereket egyedül, ameddig elmentem sütőporért. Nem gondoltam volna, hogy két perc alatt ekkora felfordulást csinálnak!-hallottam meg anyukám hangját a hátam mögött.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése