2016. november 5., szombat

7. rész

Gyanakvóan nézett körbe az öt főből álló tömegnek is nevezhető lánykupacon.
Szeme rajtam állapodott meg. Egy pillanatra tekintetünk összekapcsolódott, de hamar megszakítottam a szemkontaktust. Könnyeimet hagytam versenyezni egymással a szememtől egy kanyarral az orrom tövéig, majd a szám sarkát érintve le az államon. Borzalmasan nézhettem ki. A nehéz munkával beállított, érzelemmentes Rékát le tudtam rombolni egyszerre hat ember előtt, köztük magammal is. Nem gondoltam volna, hogy pont Ő fog látni magam alatt, ilyen állapotban. Égetett a tekintete, amit a hirtelen bekövetkezett csend még jobban rontott. Senki sem tudott mit mondani. Körülöttem a lányok sem, én sem, és a velünk szemben álló Gábor sem.
Próbáltam megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkomon, de a könnyeim megsokszorozódtak.
Hosszas várakozás után sikerült egy reszkető, vékony hangot erőltetnem.
-Mit keres itt?-vontam kérdőre.
-Az huszadrangú. A lényegesebb az, hogy veled mi történt?-tett hozzám közelebb egy lépést. Ismét rá szegeztem tekintetem, és a többiekre nem figyeltem.
-Miért érdekelné ez magát?-nyertem vissza a megszokott gunyoros flegmaságom.-Senkit sem érdekelt valójában soha, hogy mi van velem. Az ismerőseim, közeli rokonaim, a számomra fontos emberek felől akár...
-Kérlek, ne!-vágott a szavamba.-El nem tudod képzelni még, hogy kiknek vagy fontos. A legtöbb ennyi idős ember szintén így van ezzel. Tudnod kell, hogy te is fontos vagy!-hangsúlyozta ki a "te" szót.- Hihetetlen, hogy valaki ennyire kishitű legyen-nevetett fel kínosan.- Csak azt nem értem, miért-tette hozzá halkan, majd elsétált. Távolodó alakját tátott szájjal figyeltem, szapora levegővétellel. Hiába a férfias felsőteste, a lábai annyira lányosak. Mégis tökéletes.
Mit sem foglalkozva a meglepett, és aggódó barátaimmal, megperdültem, és elhagytam a helyszínt.
-Én ezt nem bírom már. Folyamatosan hazudnom kell, és levegőnek néznem. Kiborít-zokogtam a telefonba.
-Réka, nyugodj meg! Tudom, hogy mennyire rossz a plátói szerelem, ráadásul ha a másik felet naponta látod, és beszélsz vele.
-És az a mély gödör, ami mégis elválaszt tőle-vágtam belé.
-Igen. A filmekben, könyvekben azt mondják nem szabad ebbe beletörődni. De te is megmondtad, hogy a te eseted más. Itt muszáj szerinted. Mondjuk én nagyon aranyosnak tartalak titeket-mondta csalódottan. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elköszöntem mondván, hogy lefekszem aludni.Valójában sétálgattam még, hadd tisztuljon ki az elmém.

-Réka, az Isten áldjon meg! Kelj már fel!-rázogatott valaki. Hirtelen minden eddig nem érzett érzés keresztülfutott testemen, hasogatott a fejem, a hátamnak hideg csapódott, de arcomhoz meleg sugárzott. Karomat egy remegő, puha kéz szorította, majd mikor kinyitottam szemeim ismerősnek tűnt a torz alak.

2016. október 18., kedd

6. rész

–Nem hiszem el! Te, és a táncolás?–nevetett fel hangosan Lilla.–Hol él ez? Köztudott, hogy te sohasem táncolsz. Bár, megnéznélek szívesen egyszer!
–Hát, szombaton láthatsz–mondtam halkan, a parkettát pásztázva.
–Mi?!–kiáltott fel hangosan.–Ezt nem igaz! Komolyan elvállaltad?–sikított.–Vele?–mondta lenézően.–Mondjuk jobb, mint a Zoltán–röhögött hangosan.–Na, meséld csak el az egészet, te kis táncoló talpas!
–Nemsokára kint vagyok a parkban. Majd személyesen, te kis Elena–nevettem, majd kinyomtam a telefont.
Elindultam a megszokott találkozási pontra. A bolt előtt elhaladva eszembe jutott, hogy kellene vennem valami rágcsát is. Ahogyan léptem volna be megakadt a lábam a küszöbben, de belekapaszkodtam az ajtóba, így nem estem hasra.
–Rékám is megérkezett–kiáltott fel a boltos néni.
–Hát csókolom!–mondtam mosolyogva.–Egy chipsszet kérnék!
–220–adta a kezembe a kedvencem.–Mi újság?–kérdezte kedvesen.
–Semmi különös. Kimegyünk a Lillával egyet Falunapra–adtam a kezébe az édesség árát.
–Jó szórakozást akkor!
–Köszönjük, viszlát!–mentem ki, figyelve a lábam elé.

-Lilla-kiáltottam fel.-Azt hittem nem érsz ide.
-Látod, ez a különbség köztünk. Én mindig mindenhova odaérek, te pedig elkésel-nevetett.-Emlékszel, amikor elaludtál, délután egykor ébredtél fel, ezért nem jöttél suliba?-nevetett úgy, hogy pár idősebb felénk kapta a fejét.-Vagy amikor negyedik órára estél be hulla fáradtan, és előző nap azt mondtad az Andi néninek, hogy nem mész be az ő órájára, ami a harmadik volt?
-Akkor kaptam az intőt.
-Amúgy mizu a Gergővel?-kérdezte. Nem szeretek róla beszélni, hiszen a volt barátom.
-Semmi.
-Mi az, hogy "semmi"?
-Az, hogy semmi. Elküldött engem a picsába, ha szépen szeretném kifejezni magam.
-Mi?-sikított fel, mire még többen néztek felénk fejcsóválva.-Miért?
-Mert nem voltam hajlandó találkozni vele, és ledobni a bugyimat. Igazatok volt, tényleg buta. Telhetetlen. Önfejű-mondtam idegesen.-Bár, ami azt illeti jobb így. Én nem lettem volna képes szakítani vele, ismersz.  Megsajnáltam, és csak azért jöttem össze vele. Mindenki tudja, hogy nem szerettük egymást. Ő jó volt nekem, mert nem gondolta senki, hogy kit szeretek igazából, ami feltűnő. Te is tudod jól-nevettem fel kínomban.-Én pedig jó voltam neki, hogy kiélje a gyerekes vágyát, hencegjen,-mondtam egyre halkabban- és féltékennyé tegye Regit.
-Azt ne mondd, hogy megbántott. Megverjem?
-Dehogy bántott-nevettem, bár tényleg rosszul esett.-Itt fogunk a hintában ülni, vagy megyünk is valamerre?
-Felőlem mehetünk-álltam fel.

Ismerős dallam csengett a fülemben.
"S bár a lényeget még nem értheted.."
-Nélküled-kiáltottam fel.-Siessünk már!-ragadtam meg Lilla kezét. Megálltunk a színpadtól nem messze oldalt, és integettünk osztálytársainknak. Káprázatos hangja van a három lánynak, aki előadta ezt. Amikor lejöttek, mi egyből odaszaladtunk hozzájuk gratulálni, és megölelgetni őket.
-Nagyon jók voltatok-dicsérte meg őket Lilla kényszerből. Nem szerette a három lányt soha, csak miattam viselte el őket, a legtöbb emberrel együtt. Beszélgettünk fél órát, majd megcsörrent a telefonom. Széles mosoly terült el az arcomon, amint a névre néztem. Erre vártam tegnap este óta. Sűrű bocsánatkérés közepedte félrevonultam, hogy fogadjam a hívását.
-Szia drága-köszöntem nyávogva.-Na hazaértél, te világutazó?
-Helló Réka! Éjjel jöttünk meg, de nem akartalak már zaklatni, hiszen ma randid van a papoddal-nevetett.
-Hagyj már-nevettem én is. Ő az egyetlen, aki mindig mindent tud rólam, hiába nem találkoztunk még egyszer sem. 70 kilométerre lakik tőlem. A megismerkedésünk is vicces volt, egy beszélgetős csoportban voltunk bent, és megemlítette hol lakik, mire én rávágtam: "Oda került el innét Richárd atya awww. Láttad már a helyes csuhást? Olyan jó hangja van, és annyira szerettem, tanított is, és asdfghjkl". Ez tavaly nyáron történt, azóta is beszélgetünk.-Na mi újság a Ricsivel?
-Elloptuk az ostyáját-röhögött fel hangosan a vonal másik végén.-Késett hittan előtt, ezért bementünk a sekrestyébe, és elhoztunk egy csomót.
-Állatok-társultam hozzá.-Na mesélj Olaszországról is!-kértem, mire elmesélte a helyes pincér pasi, és az esése történetét, de hamar mennie kellett.

Óriási tömeg volt a téren. Amióta itt élek, egyszer láttam ezelőtt ennyi embert itt. Már a szobámból is hallani lehetett az előző zenekart, amikor megbeszéltük pontosan a lányokkal, mikor, és hol találkozunk.
Tegnap este, amikor összefutottam Gáborral, kérdezte, hogy nem-e leszek kint, de én hevesen a fejemet ráztam. Elismételte magát párszor, hogy "biztosan jó lesz", "pedig jól éreznéd magad, Lukrécia", és társai, mire válaszoltam egy "talán"-t. Az iskola elé érve megálltam, végiggörgettem az üzeneteimen, amik közt ott lapult egy "De, mindjárt megyek" válasz tőle, ami eddig az olvasatlanok között lapult. Szívem egyre hevesebben kezdett el verni, a külvilág elszigetelődött, mikor hirtelen meghallottam hangját az út mellől.
-Ki ez a kocka?-kuncogott.
-Nem is tudom-fordultam felé nevetve. Léptei megkétszereződtek, míg pontosan mellém nem ért. A megszokott parfümjének illata miatt nem annyira, de érződött rajta az előzőleg elfogyasztott nem kevés alkohol szaga. Három óra táján, mikor Lillával hazafelé sétáltunk, összefutottunk vele az egyik bódénál, de csak pár szót váltottunk.
-Hová tűntek a szarvaid?-nézett le rám. Napközben rajtam maradt az öcsém világítós fejdísze.
-Mindig is voltak, vannak, és lesznek ördögszarvaim-mosolyogtam rá. A tömeghez közeledve észrevettem pár haveromat a kivilágítatlan játszótéren, és megütötte egy mondat a fülem, mire szintén egy oltári nagy mosoly terült el arcomon, akarva, akaratlanul. "Milyen cukik a Rékáék". Gábor atya biztosan nem hallotta, de hozzám eljutott.
Amikor tolakodásra került a sor, én mentem elől, ő az alkarom fogva jött utánam. Amikor elértük az őt váró társaságot egymásra mosolyogtunk, majd én végigverekedtem az illuminált állapotban lévő emberek közt a színpad melletti ivókúthoz, ahol a többiek álltak.
-Végre. Azt hittem téged is bezártak a wc-be-fogadott Anna. Ennek az "Xy bezárt a WC-be!" szövegnek külön történelme van már Botinak köszönhetően. Egy negyedikes kisfiú azt állította a tanároknak, hogy ő bezárta, miközben aznap nem is jött iskolába, Azóta is ezen lovagolunk...

-Nem érdekel már semmi-küszködtem könnyeimmel. Részegen mindig érzelgős leszek.
-Hagyd már, jobbat érdemelsz nála. Ő csak egy flegma nyomorék-ölelt meg Anna.
-De nem tudom hagyni. Szeretem, és szeretni is fogom-törtek utat maguknak most már tényleg.
-Mi folyik itt?-hallottam hátam mögül egy kedves, ám aggódó hangot, melynek a gazdája iránt számomra nem megszokott, eddig ismeretlen érzéseket tápláltam.

2016. augusztus 5., péntek

5. rész

-Fura téged szoknyában látni- jegyezte meg út közben.
-Mindig tudok meglepetést okozni- nevettem fel, mire feltűnően végigmért. Velünk szemben megpillantottam osztálytársamat, akit mise közben nem vettem észre. Gábor is észrevette, ismer minket, szóval csak elmosolyodott, és bólintott egyet, ami azt jelentette, fussak csak oda hozzá, figyel a gyerekekre.
-Boti-kiáltottam, és megöleltem hátulról.
-Rei-mosolyodott el.-Szia!
-Na, milyen volt Németországban?-kérdeztem. A tanév utolsó hetében elmentek a focisták külföldre, és azóta nem is találkoztunk.
-Ne tudd meg. Amúgy jó volt, mert mindenben elsők lettünk, sőt, az egyik csapatunknak azt mondta az edző, hogy hagyjuk őket nyerni, mert a 3 itthoni csapat lett volna döntős.
-És a szállás? Gondolom jobb volt, mint osztálykiránduláson-erre mindketten hangos röhögésben törtünk ki. Rémes volt. Egy munkásszállón voltunk, mindenhol kosz volt, inkább nem fürödtünk 2 napig, le volt szakadva 2 ágy is, a radiátorok vagy nem működtek, vagy túl jól működtek, nálunk nem lehetett kinyitni az ablakot, és társaik.
-Annál minden jobb. Bár, legalább ott volt net, ingyen, ami működött is. Itt fizetős volt, a Tomi vett is, és nem működött-mondta. Ha nem mondja is gondoltam volna, hogy ki volt képes fizetni ilyenekért...
Mire odaértünk a szokásos helyünkre, távolabb a felnőttektől, még 3 gyerek csatlakozott hozzánk. Dominik, a húga, aki egy évvel fiatalabb nálam, Eszter, és az ő osztálytársa, Martin.
Fél órája beszélgettünk, amikor is eszembe jutott, hogy hozhatnánk ide pár tálca sütit az üres asztalokról.
Mind az öten elindultunk, Boti üdítőért ment be az épületbe, hiszen itt dolgozik az apja, mi négyen pedig sütiket gyűjtöttünk.
-Martin, te honnét szedtél krémes sütiket?-fordultunk a fiú felé mindannyian.
-Anyuék, és a papok felé volt egy csomó.
-Hallod, legközelebb oda kell mennünk-néztem Eszterre.
-Mehetünk most is felőlem-válaszolta.
-Megnézem kik vannak ott-mondtam, és felálltam. Odamentem a sarokhoz, és kikukucskáltam. A híres asztalnál minden fontosabb ember ott ült, Gábort kivéve. Intettem Botinak, hogy jöjjön utánam. Bementünk a házba, ahol a nagyteremben megpillanthattuk rengeteg sütemény között pár öreg nénit, és az atyát középen, aki a kezében lévő sörös dobozt tanulmányozta. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Botond odament a nagymamájához kuncsorogni.
-Ejj Lukrécia. Látod, te ilyet nem ihatsz-mosolygott rám. Látszott rajta, hogy beütött nála az alkohol, bár részegnek még nem volt nevezhető. Nem tudtam mit felelni, csak mosolyogva bólintottam egyet, megfogtam egy tányért a mellettem lévő asztalról, amikor Botond megszólalt.
-Felháborítóak ezek a mai fiatalok, igaz?-nevetett fel, és Gáborra, majd rám nézett. Fél másodpercet sem várva felkapott ő is egy tálat, és elsprintelt röhögve.
Követtem én is. Vagyis csak szerettem volna, mert majdnem orra buktam a küszöbben. Lejátszódott a szemem előtt, ahogyan nyakik krémesen fekszem az úgynevezett elitek előtt, de egy kart éreztem meg a derekamon.
-Nem harap a bácsi, nyugalom-mosolygott rám. Felhúzott, de nem engedett el. A szemembe nézett, beszívta az alsó ajkát, mire én lefagytam egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Utána kitéptem magam a szorításából, és elszaladtam. A hátam mögött hallottam, ahogyan elkezd rólam beszélni a humán térfigyelőkamerákkal...

-Most pedig csókoljatok lábat előttem, alattvalóim!-kiáltottam el magam, amikor győzelemittas mosollyal az arcomon visszaértem.
-Én másodat csókolnám meg-nevetett Boti.
-Na takarodj!-vágtam hátba.
-Olyanok vagytok, mint egy szerelmespár-mondta Eszti, mire mindenki felröhögött.
Elkezdtünk beszélgetni az iskola "szerelmi" ügyeiről, amiket nem tudok komolyan venni.
-Gergő, annyira utállak, mint Zayn Malik a Naughty boy-t!-mondta Dominik lányos, vékony hangon.
-Fanni, annyira utállak, mint Réka Zoltán atyát. Kurvára-mondta Martin, és elkezdett Dominik felé futni kitárt karokkal. Mondanom sem kell, akkora hangzavar lett, hogy több felnőtt is megnézte mi folyik itt...

-Hányan vannak még?-kérdezte Boti, mert neki kell becsuknia a helyet.
-Zoltán-mondtam parasztosan, "ú" betűvel- Gábor, Marcsa, meg három faszi-soroltam fel.
-Takarodjanak már-nyögött fel.
-Pakolnak már, nem hallod?
-Hál' Isten! Ideje volt már-állt fel, és ült egy lépcsőfokot feljebb, ahonnét látta mit csinálnak.
-Most jobb?-kérdeztem.
-Sokkal! Nem jössz te is nézni őket?
-Vagyis kukkolni két papot, meg három öreg bácsit?-kacsintottam.
-Mondhatjuk így is, bár nem hangzik olyan jól-biggyesztette le ajkát, majd hangosan felröhögtünk.
-Na, itt a Lukrécia-hallottam meg Gábor atya hangját bentről.
-Itt hát-kiáltottam be.
-Akkor segíthetnél-mondta.-Gyere már ide, kérlek!
-Muszáj?-nyávogtam.
-Igen. Botond, te pedig jöhetnél a Zoltán atyáékhoz-szólt a mellettem fetrengő fiúnak, aki rögtön csendben maradt, majd rám nézett, hogy egyedül hagyjon-e a részeg huszonévessel. Én bólintottam egyet, aztán elindultam.
-Itt vagyok, mizu?-néztem fel rá.
-Gyere velem egy kicsit!-fogta meg a vállam, és elkezdett a szobák, és az iroda felé irányítani.
-Hová megyünk?-álltam meg hirtelen előtte, és felé fordultam.
-Beszélnünk kell egy kicsit-nyomott tovább előre. Nem tudtam ellenkezni, hiszen majdnem kétszer akkora, mint én. Bementem az irodába, ő jött utánam, és bezárta az ajtót. Leült a helyere, a számítógép melletti székre, én pedig a legtávolabb eső, az ajtóval szemben lévőre.
-A jövő heti bálról lenne szó. Senki sem tud róla, és nem is kell kettőnkön kívül, de lenne számodra egy személyre szabott feladatom-állt fel, és tett két lépést felém.

2016. június 19., vasárnap

4. rész

"Mindig is szerettem hallgatni az eső kopogását.
Ahogyan arcomon végigfutnak a kis cseppecskék, hajam a homlokomhoz tapad.
Ilyenkor sem nyújthatok valami lenyűgöző látványt, de amíg jól érzem magam, nem érdekel. Meg amúgy is rajtam kívül senki sem olyan idióta, hogy az utcára lépjen ilyen időben.
Azon a napon is esős, őszies idő volt január végén.

Fülemben egy Maroon 5 dal szólt, kabátomból a szó szoros értelmében folyt a víz, de én mentem tovább előre. Nem szoktam figyelni ilyenkor merre tartok, túlságosan is elgondolkozom. Volt már rá példa, hogy majdnem emiatt elütöttek, bár nem hatott meg annyira. A világnézeteim, teóriáim egyesek szerint betegesek.
Úgy gondolom minden ember, engem is beleértve pótolható. Egyszer úgyis jön egy másik ember, aki jobb, szebb, okosabb, intelligensebb, tehetségesebb, ügyesebb, barátságosabb nálam.

"You're like a drug that's killing me"

Igen. Te vagy az én drogom, aki most eljöttél mellettem.
Integettél, bár alig tudsz rólam valamit.
Azt hiszed ismersz, de mégsem.
Én sem ismerlek teljesen, mégis több dolgot tudok rólad, mint te rólam.

Neked csak egy lány vagyok. Egy fiatal, buta, átlagos, alacsony, pattanásos, naív kislány a templomból.

A kislány az utcáról, akinek állandóan be van dugva a fülébe az a kis műszer, hogy elnyomja a gondolatait a zene.

A kislány a bokor mellől, aki szülei elől elbújva dohányzott az általad táplált, számára eddig ismeretlen érzés miatt.

A kislány, akiről azt gondolják nincsenek érzései és nyugodt lélekkel tipor át mások lelkén, miközben az neki fáj a legjobban.

A kislány, aki eddig azt hitte ő a furcsa.

A kislány, akit nehezen lehet elhallgattatni.

A kislány...

"You're like a drug that's killing me"

Igen.

Megölsz.

A szemed, a hangod, a kezeid, a humorod, a beszólásaid, a közvetlenséged, az aggódásod, a törődésed, Te.

A teljes éned.

Én sem értem mi van velem. Nem értem ezt a különös érzést a hasamban, a zsibbadó arcomat, a gondolkozásképtelenségemet a közeledben.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért van ez.

Nem akartam, tényleg nem.

Sajnálom..."

Fogtam a lapot, kitéptem a kedvenc spirálfüzetemből, összegyűrtem. Eddig nem voltam ilyen érzelmes, ezután sem akarok ez lenni.

Egyszerűen nem tudom már elképzelni az életem nélküle. Nem tudom, hogy hol volt eddig, és hogy honnét jött, de megérkezett. Hogy időben-e? Nem tudom...Azt tudom, hogy ha elmenne, akkor olyan ürességet hagyna maga után, amit az idő sem képes elmulasztani. Képtelenség volna. Ha elmenne, akkor ez a világ nem lenne számomra többé ugyan az, mint most. Vele. Nélküle egyszerűen valótlan lenne és pont.

Felálltam. A nyikorgó széket visszatettem az asztalhoz, a fecnit pedig belevágtam a hozzám legközelebb eső táskába. Annak ellenére, hogy nyár volt, nagyon hűvös. Felvettem az ágyam végén lévő fekete műbőr kabátom, a fekete tornacipőm, és kimentem a folyosóra. A tükör előtt megálltam, megigazítottam a hajam, fújtam egy kicsit a rágógumis parfümömből, feltettem fekete napszemüvegem. Egyedül voltam otthon, a kistesóm a nagyszüleinknél volt, mint minden hétvégén, anyuék pedig boltba mentek. Bekulcsoztam magam után a házat, az udvaron megsimogattam az én drága Sophie-mat, aztán kiléptem a kapun. Kiskutyám nyüszítve szalad utánam, de más dolgom is van, mint vele játszani. Elindultam a templom felé...
–Réka, ébren vagy?–állt meg előttem Péter bácsi.
–Nem, most is álmomban beszélek–dörmögtem.
–Pedig jó lenne, ha felkelnél, vénasszony–lökte meg a hátam Gábor atya, aki pont erre lépett be a sekrestyébe Zoltán, és egy másik, ismeretlen atya társaságában.
–Magának is jó estét!–mondtam fáradtan. Lassan feltápászkodtam, amint felemeltem a hátsó felem a fotelből, a 2 alsós ministráns el is foglalta a helyem.
–Mit olvasol tündérke?–kérdezte Péter bácsi Gábor atya mellől, aki a könyv olvasásából hirtelen felkapta fejét a "tündérke" szóra, haragos pillantásban részesítette a mellette álló kérdezőt.
–Nekem tök mindegy–válaszoltam egyhangúan.
–Akkor enyém a könyörgés, ti pedig elosztjátok Gábor atyával. Az úgy jó?–tette fel a kérdést. Gáborra pillantottam, akivel egyszerre bólintottunk.
–Na, mi a választék?–léptem az atya mellé.
–Nézd meg te, Lukrécia!–mosolygott rám.–Szerintem a Szentlecke jobban illene hozzád. Bár, felőlem akár zsoltározhatnál is, azt is szívesen hallgatnám–mondta, mire furcsán néztem rá, de annyira nem foglalkoztatott a megjegyzése.
–Maga nem akarja hallani az én énekhangom–kuncogtam. Gyorsan átfutottam az Olvasmányt is, és a Szentleckét is, mire az utóbbinak a végére értem szinte felvisítottam–Hiszen ez hosszú!
–És? Állítólag mi vagyunk az egyetlenek Péterrel, akik szeretik, ha a te hangod hallják. Elolvasod?–mondta az "elolvasod" szót gyerekesen elnyújtva.
–Nem–viszonoztam ugyan azt a stílust.
–A kedvemért–itt is elnyújtotta az "e" és az "é" betűt.
–Muszáj?
–Igeen–mondta mosolyogva.
–Sokba fog ez magának kerülni–figyelmeztettem, majd a ministránsokhoz léptem. Beállítottam őket, pont végeztünk, mire megszólaltak a harangok, és kezdődhetett a búcsúi szentmise...
–Ügyesek voltatok, gyermekeim!–fordultam a két negyedikes fiúhoz, miután elmondtuk az imát, és kezet fogtunk az ismeretlennel, akinek kiderült idő közben a neve, Márton atya.
Levetkőztünk, majd Zoltán atya hozzánk fordult.
–Várjatok meg engem, aztán átjöttök velem a plébániára, ne kelljen egyedül mennetek ennyi ember között.
–Át tudja őket a Réka is vinni, nem?–szólalt meg Péter bácsi.
–Megyek én is velük–mondta Gábor atya, és elindultunk a búcsúi szeretetvendégségre.

2016. április 23., szombat

3. rész

Sziasztok!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy hónapok óta nem volt új rész és most is csak egy nagyon röviddel jövök. A nagy harci helyzet az, hogy én is rengeteget tanakodtam azon, hogy folytassam-e az írást, vagy esetleg szüneteltessem egy darabig, legalább addig, ameddig én is helyre nem jövök.
A 3. résznek hosszú története van, amit páran tudhattok is.
Rengetegszer álltam neki, de semmire sem jutottam. Az eredeti koncepció teljesen más volt, ami nekem is jobban tetszett, de a jelenlegi helyzetben képtelen lennék megvalósítani. Talán valamelyik rész fog hasonlítani rá, de nem ígérek semmit.
Ezt a csekély, kb. 900-1000 szót is rengeteg idő alatt, egy megfelelőnek nem nevezhető laptopon alkottam a kötelező fekvésem közben, szemüveg nélkül (ami miatt biztos vagyok abban, hogy fognak előfordulni egyes helyeken hibák, de tényleg nem szándékosan).
Szóvaaal fogalmam sincs mi lesz ez után, egy ideig elköszönök, 

Sziasztok! <3 



Nincs számomra annál kellemesebb felkelés, amikor reggel magamtól, nem más ricsajára kell a tudat alattim hamis, saját magának alkotott valóságából felocsúdnom, hanem a napfény beszűrődésére a nem teljesen lehúzott redőny kis résein keresztül, nem a telefon vagy ébresztőóra fülsiketítő ricsajára, hanem a csendre ébredni.
Az előbb említett filmbe illő, részemre fiktív napkelte mindig is vágyam volt, de testvéremnek és szüleimnek köszönhetően nem volt benne még részem.
Nehezen kimásztam az ágyból, a tükör előtt egy pillanatra megálltam.
-Anya, valami baj van a tükörrel!-kiáltottam fel, amikor összehasonlítottam a bútordarab sarkára ragasztott mosolygó, enyhén piros arcú, valamelyik Balaton-parti város sétányán álló, fagyit szorongató egyenes hajú kislányt a tükörből visszanéző karikás szemű, szinte szürke szemű, festett hajjal rendelkező lányra, akinek a bal alkarján lévő ronda hegek mindig is visszarángatják őt a való világba, amiben alig maradt emberség.
A szekrényemhez sétáltam, amiből kivettem egy fekete nadrágot és sötét lila felsőt. Felöltöztem, majd egy "Elmentem, majd egy óra múlva jövök" kiáltással elindultam a templom felé.
Azt hittem, hogy elég meleg van ahhoz, hogy a dzsekimet otthon hagyjam, és igazam is volt. A járdát az árok mellett álló cseresznyefa világos rózsaszín virágainak szirmai lepték el.
Az utcán rengeteg ember köszönt nekem előre, bár nem ismertem őket, de egy mosoly kíséretében mindegyiküknek jó reggelt kívántam.
Valamiért olyan furcsa hangulatom volt, emiatt csak egy pillanatra néztem be a sekrestyébe és mentem is be a padba egy "Sajnálom, de ma nem tudok segíteni" bocsánatkéréssel, aminek nem örültek a bent lévők.
Az ajtó melletti padsorba ültem be. Mellém csatlakozott még 2 osztálytársam, akikkel nem kívántam társalogni és közelebbi barátságba kerülni, így a tegnapi nap fáradalmas munkájára hivatkoztam szótlanságomért...
-Most pedig tekintsünk magunkba és bánjuk meg bűneinket!-mondotta a pap. Nehezen, de visszatartottam a bármelyik pillanatban kitörhető nevetésem. Melyik bűnömmel kezdjem? Azzal, hogy szeretek, vagy azzal, hogy élek?
Szeretni egy olyan embert, aki Istennek szentelte életét. Szeretni egy olyan ember, aki más, mint én.
Pár hónappal ezelőtt nem mertem még magamban sem azt mondani, hogy szeretem, de mára teljesen biztos vagyok benne. Olyan idegen számomra ez az érzés. Ahogyan bizsereg a gyomrom, ég az arcom, a mellkasomba furcsa melegség szökik, remeg a lábam, a gondolataim nem szabadulnak meg tőle. Ezt mások a varázslatos szóval szokták jellemezni, nem értem miért. Engem különösképpen irritál, legszívesebben kihajítanám az ablakon ezeket a gondokat és nyugodtan élném tovább a nyomorúságos életem, ahogyan eddig is tettem.
A prédikáció közben is rengetegszer nézett felém, elvesztem kék szemeiben. A külvilág megszűnt létezni számomra pár másodpercre, kizáródott az egyik oldalamon ülő két lány folyamatos trécselése, a másik felemen köhögő idős hölgy, a mögöttem szájukat fél pillanatra be nem fogó kisgyerekek. A számomra óráknak tűnő, a valóságban pillanatokig tartó szemkontaktus rengeteg dolgot eszembe juttatott.
Visszaemlékeztem az elsőáldozásomra, ahol még ő nem volt itt, sőt, még az előző lelkipásztor sem. Ameddig végigsétáltunk az utcán megállt a forgalom. Kettesével haladtunk, fiúk és lányok magasság szerinti sorrendbe beállítva. Többen voltunk mi, kislányok, így akikkel nem volt körübelül egymagas fiú lány párt kaptak, mint én...
Az is eszembe jutott, amikor az előző káplánnal találkoztam pár hete a székesegyház előtt. Hárman beszélgettünk kint a téren, én, egy negyedikes leányzó, és Gábor. Tina elkiáltotta magát, hogy "Zoltán atya", majd odaszaladt a csuháshoz, aki felkapta és megpörgette. Gábor atya engem is meglökött egy kicsit, majd lenézően odavetette, hogy "Menj te is dicsőíteni" és elment.Azelőtt is tudtam, hogy nem kedveli őt, szerintem féltékeny is rá egy kicsit, amit meg is értek, hiszen Zoltán barátom is fiatal, olyan hangja van, mint egy angyalnak, tökéletes teste van, a szemeitől minden férfi és nő is egyaránt egy másik világban érezheti magát, a haja mindig tökéletesen áll, és még sorolhatnám holnap estig, a lényeg, hogy tényleg az amerikai híres modellekre emlékeztet külsőleg. Én nem kedvelem, velem valamiért sohasem jött ki jól, semmiben sem értettünk egyet, de már mindegy...
Az unokaöcsém keresztelője, amire véletlenül két pap is eljött, mert elfelejtették megbeszélni előzetesen, hogy ki tartsa. Vicces volt, végülis Zoltán atya tartotta, mivel ő ért oda előbb...
Az, amikor még őszintén mosolyogtam és nem fordultam magamba, Amikor még volt önbizalmam, igaz csak egy kicsi, de volt.
Az, hogy Gábor atya mennyire ideges szokott lenni, amikor megemlítem az iskolában a másokkal való beszélgetésem során, hogy valami nem tetszik magamon, ő pedig megcáfolja a rondaságom és mindig kiemel valamit, ami neki tetszik rajtam.
Az, ahogyan bevallotta, hogy aggódik értem, mert meggyóntam nála a dohányzást, ő pedig ingerült lett, megkért, hogy ha valami baj van, vagy bánt valami mondjam el neki, mesélt az édesanyjáról és a betegségéről, majd megkért, hogy vigyázzak, nehogy bajom essen...
Ahogyan zavarba tudtam hozni.
Amikor egyik éjjel összefutottam vele és az utcán beszélgettünk, csak úgy mindenről.
Ahogyan hülyéskedni szoktunk.
Ahogyan az első találkozásunknál megcsikizett.
Ahogyan aggódik értem, tanácsokkal lát el.
Minden.
Úgy elszaladt az idő, miközben felevenelítettem emlékeimet, hogy vége is lett a szertartásnak. Ránéztem az órámra, miszerint körübelül 10-15 perccel hamarabb végzett, mint általában. Talán dolga van máshol, azért.
Kimentem az épületből és egyből az egyik haveromba, egyben osztálytársamba futottam, Boldiba. Meghívott egyet fagyizni és hülyülni, amit nem utasítottam vissza.
Tudni kell rólunk, hogy nagyon jól el tudunk lenni, még a semmiből is képesek vagyunk poént csinálni, amit a tanárok is észrevettek órákon.
Nem vagyunk együtt, csak barátok vagyunk. Ő sem érez már irántam semmi különöset és én sem iránta. 1 évvel ezelőtt nagyon róvid ideg együtt voltunk, de nem ment nekünk az a járósdni. Azóta is nagyon jóban vagyunk, de nincs köztünk semmi.
-Tiszta maszat az arcod-nevetett fel társam és megállt velem szemben. Ujjával letörölte a szám melletti fagylaltot. Mögötte egy ismerős alakot láttam közeledni.
Fekete nadrág, fehér betűrt ing és egy nyakába kötött pulcsi volt rajta. Ránknézett, majd szemmel láthatóan feldűlt lett, elvörösödött, és átment az úton.
Boldi is hátrafordult én pedig felugrottam a hátára azt visítva, hogy "Gyí te paci!", mire elkezdett futni. Egyenesen hazáig szaladt, ahol lepattantam a hátáról.
-Réka, nekem mennem kell, mivel anyuék úgy tudják, hogy csak misére jöttem, ami 1 órás és büntetésben vagyok, szóval holnap találkozunk!-köszönt el. Adtam neki egy "sütit", majd elindult. Én is bementem a lakásba, és leültem a testvérem mellé mesét nézni.

2016. január 6., szerda

2. rész

Sziasztok!:) 
Nem szeretek ilyenkor a részek elé írni, amit a későbbiekben észre is vehettek majd.
Csak szeretnék bocsánatot kérni, ha fordulnak elő helyesírási hibák, mivel telefonon írtam meg a részt és nem nézettem át senkivel. 
Na, elállt a hó, szóval indulok haza. Kommenteljetek nyugodtan, "nem harap a néni"! ;) 
xxF

Téli szünet utáni első tanítási nap kipihenten mentem iskolába. Ez nálam nem megszokott, hiszen csak forgolódni szoktam éjjelente, aludni maximum másfél órát tudtam az utóbbi időben.
Be kellett érnem első órára, bár nem csináltunk semmit, mivel hittan óra helyett gyóntatás volt.
Mindenki a telefonját nyomkodta körülöttem, a klikkek a megszokott helyükön voltak.
A fiúk az egyik ablak előtti radiátornál hallgattak valami förtelmes zenét, mellettünk két pad tetején ült az úgy nevezett "elit" társaság, akik mellesleg nagyon kedvesek és megértőek, de olyan mások, mint mi a barátaimmal. Az ajtó melletti padsor végén foglalt helyet az én baráti köröm, 5 lány, akik közül nincs kettő azonos érdeklődéső ember, bár ennek ellenére nagyon jól el tudunk beszélgetni mindenről.
7:40-kor kezdődött hivatalosan a tanóra, ehhez képest 55-kor érkezett meg a tanár, aki "megnyert" minket.
Marcsi néni, a matematika tanárunk lépett be az ajtón nagy megkönnyebbülésünkre. Nem szigorú velünk matekon sem, de rendesen beleveri a tudást a fejünkbe, az már biztos.
-Ablak felőli padsor! Indulás gyónni!—jött be a német tanárnő. A fiúk egyből az ajtóhoz rohantak, Márk bekapcsolva is hagyta a fülsiketítő, zenének titulált hörgést, amiért vissza is kellett mennie.
Regi éppen azt ecsetelte nekünk, milyen klassz sorozatot nézett tegnap este Gergővel, aki náluk aludt, amire nem voltam képes figyelni, csak az foglalkoztatott, hogy mikor indulunk végre. Nem szoktam várni a szentgyónást, de kettesben lehetek vele. Remélem ő is elkezd velem beszélgetni, mint ahogyan Richárd és Zoltán atya is szokott.
-A maradék is jöhet—szólt be a tanárnő. Lassan tápászkodtam fel a helyemről. Elszállt az a nagy energiám, hogy őszinte legyek berezeltem. Attól tartottam, hogy olyan dolgot is kikotyogok amit nem kéne, esetleg lefagyok és nem tudok megszólalni.
Elindultunk a másik épületbe, megálltunk az ajtók előtt.
Szinte mindenki a második ajtóhoz állt be, vagyis hozzá. Velem együtt.
-Istenem! Utolsó 6 Zoltán atyához!—üvöltött ránk Anna néni. Kedves is tud ő lenni. A ballagásokon például.
Én a sor közepén álltam körübelül, de a Zoltán atya felőli ajtó közelebbnek tűnt.
Morcosan indult meg Evelin, utána a többiek akikre Anna néni mutatott. Magában számolta a diákokat és nem hangosan.
Ez a fél perc óráknak tűnt. Izzadt a tenyerem, remegett a lábam.
-Réka te maradhatsz itt—jelentette ki. Megnyugodtam, hogy nem kell a zsémbes, öreg, sokat beszélő, hímsoviniszta paphoz mennem, akit nem kifejezetten kedvelek...
Már az előttem álló lány is bement a terembe, amikor megint rámtört a fejfájás. Senki sem tudja az okát, de nagyon sokszor fáj a fejem. Legtöbbször május végén-június elején szokott.
Kinyílt az ajtó, Lilla is végzett. Már csak én maradtam. Ajkamat rágva léptem be a székén hintázó atyához.
-Dicsértessék a Jézus Krisztus!—köszöntem remegő hanggal. Szerintem nem ismer annyira, hogy észrevegye, de ha igen, biztosan azt gondolja csak be vagyok rekedve.
-Szia Réka! Csüccs le—mosolygott rám.
Szokásomhoz híven, egyenes háttal és behúzott hassal ültem le. Sokan azt mondják olyan vagyok, mint a hercegnők a tartásom, a beszédem és a kinézetem miatt. Ilyenkor én csak nevetve megrázom a fejem, pont engem hasonlítanak hozzájuk...
Nem mutatom ki az érzéseimet soha, ezért csak kevesen tudják hogyan vagyok valójában. Remélkedtem benne, hogy Gábor atya nem olyan jó emberismerő. Nem tenne jót, ha észrevenné zavaromat.
Lábammal halkan doboltam, a mellette lévő falat néztem, miközben bűneimet soroltam fel. Megemlítettem a dohányzást is, amit eddig sohasem mertem.
-Réka... Látom rajtad, hogy nincs rendben valami. Mi a gond? Amikor a Zoltán atyával beszélgettem ő azt mondta, szöges ellentéte vagy annak az embernek, akinek én látlak. Elevennek, okosnak és őszintének írt le téged. Ehhez képest sohasem szólalsz meg az én órámon,-hangsúlyozta ki az én szót- állandóan bámulsz ki a fejedből és valamit titkolsz. Valami személyes problémád van velem, vagy micsoda? Nekem a hajnali misék után nagyon szimpatikusnak tűntél. Itt az iskolában más vagy. Nagyon más—sóhajtott. Ennyit arról, hogy nem jó emberismerő. Az. Nagyon is az.
-Nekem semmi bajom sincs. Csak... tudja...izé...maga is azt mondta, hogy nagylány vagyok...és...máshogyan is...érti...—húztam el a szavakat. Arra próbáltam célozni, hogy megjött, ami mellesleg nem igaz, de talán elhiszi.
-Ó. Értem. Megnyugodtam, hogy nem velem van a gond—nem hittem el ezt neki. Látszott rajta, hogy nem gondolja azt, amit mondott. Csendben maradtam inkább, még a végén elárulom neki....
Megkönnyebbülve léptem ki az üres osztályteremből. Készültem behúzni magam után az ajtót, amikor egy kezet éreztem meg az enyémen. Hátrafordultam, természetesen ő volt az.
-Én is kijövök—mosolygott rám. Hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen, majd az irodába ment. Én csak ott álltam lefagyva, tűz piros arccal. Visszanézett rám út közben, és megvillantotta azt az általam huncutnak nevezett mosolyát, amitől képes lennék elájulni...

Délután még kimentünk a lányokkal szánkózni, hiszen rengeteg hó esett délelőtt. Van egy domb a város szélén, ahol tökéletesen tudtunk játszani. Mellettünk út volt, ezért mindig valaki lent maradt, hogy ha jön egy kocsi meg tudja állítani, esetleg felkiabálni, hogy ne induljanak.
Én voltam a soros, amikor a fehér autó közeledett felém.
-JÖN AZ AUTÓ BASZD MEG—üvöltöttem fel az osztálytársaimnak. Odaért hozzám, lelassított, majd szinte kiesett az ablakon, úgy integetett nekem.

Négy óra táján, amikor elkészültem minden leckével beleültem a teli kádba.
Már 5 órakor úgy éreztem állva is el tudnék aludni, mégis 11-ig csak forgolódtam az ágyamban.

2015. december 30., szerda

1.rész


Nem gondoltam volna, hogy az alkohol ilyen jól tud segíteni. Úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiengedett galamb, aki bármit meg tud tenni.
Úgy jöttem el otthonról, hogy csak szemmel tartom mostohanővéremet, de ez lett a vége.
Kezemben egy Sopronis üveggel próbálom tudatni a többiekkel, hogy indulni készülök, de szerintem nem jutott el hozzájuk. Elüvöltöttem magam még egyszer, ami valahogy így hangozhatott: "EMHENTEN SZIJSZOK".
Ahogy megcsapott a hűvös, december eleji szellő, éreztem kitisztulni fejemet, gondolataimba visszatért a férfi.
A férfi, aki 10 évvel idősebb nálam, a tanárom, ráadásul egy pap.
Elindulva a főtér felé megláttam az ismerős fehér autót, és ahhoz siető magasnak nem nevezhető, vékony, fekete ruhás alakot.
Körülnézett, majd amikor le akart lépni a járdáról meglátott engem.
Engem, a katolikus iskolában tanuló, illuminált állapotban lévő tanítványát.
Nem tudtam értelmezni az arcára írt érzelmeit, amin nem is csodálkozom.
Kifejezetten jó emberismerő vagyok, de róla nehéz leolvasni pontosan mit érez.
Nem vagyok hozzászokva ehhez. Előttem nem szoktak titkok lenni, de ő.....
Pislogni sem tudtam, máris ott termett mellettem.
-Réka! Veled mi történt?!—kérdezte aggodalommal töltött hanggal. Képtelen lettem volna értelmes választ adni, ezért inkább csendesen megráztam a fejem.—Gyere, hazaviszlek.—karolt át, de én megtorpantam.
-É..Én nem. Nem mehetek így haza—itt már patakokban folytak a könnyeim. Szemem előtt láttam anyámat, ahogyan üvöltözik velem, hogy hogyan válhattam én is ilyenné.
-Akkor pedig elviszlek a plébániára, ha anyukád reakciójától tartassz nyugodj meg. Majd elrendezem—kacsintott rám. Elindultunk az autója felé. Kinyitotta nekem az ajtót, majd besegített a járműbe.
-Nem ilyennek ismertelek meg—csóválta a fejét—Valaminek biztos kellett történnie, ha TE ezt tetted. Beszélsz róla magadtól, vagy nekem kell kiszednem belőled?—kérdezte mosolyogva. Túl jól ismer. Tudja, hogy nem fogom elmondani magamtól.
-Fiú ügy?
-Fogjuk rá—rántottam vállat.
-Ezt igennek veszem. Na és ő csinált valamit, vagy?
-Ő csak annyit tett, hogy létezik—nevettem el magam.
-Nocsak. Ki a szerencsés srác, akibe a kicsi Rékus belezúgott?—lefagyott a mosoly az arcomról kérdése hallatán. Az agyam azt mondta ne, de a szám az ellenkezőjét cselekedte.
-Ma..Ma..—újra utat törtek maguknak a könnyeim—Maga—nyögtem ki némi habozás után. Nem lepődött meg. Nem nevetett ki. Sőt, nyugodtságot, megkönnyebbülést tükrözött. Nem bírtam magam tovább tartani, lehunytam szemeimet...
Derekam köré két kar, hátamhoz pedig egy meleg mellkas simult.
Újra megjelent az a bizsergő érzés a hasamban.
Sötét volt a szobában, ezért nem láttam ki fekszik mögöttem, bár csak egy ember lehetséges.
-Felébredtél?—kérdezte halkan.
-Nem—válaszoltam az álmos, rekedt hangomon. Nem tudom miért, de amikor felkelek mindig fura a hangom.
-Pedig beszélsz—kuncogott, arcát a hajamba temetve.—Na hercegnő, mit is mondtál nekem a kocsiban?
-Tessék?—erre a részre nem emlékeztem. Annyit tudok, hogy ő hozott el részegen. Semmi másra nem emlékeztem.
-Hmm.. Valaki, aki te vagy azt mondta nekem, hogy én vagyok az a szerencsé.....

Egy kisfiú üvölt az arcomba, majd amikor kinyitom a szemem, szemben találom magam az unokaöcsémmel. Úgy tűnik csak álmodtam ezt az egészet, ami egy kicsit megnyugtat.
-Na szépfiú, te mikor jöttél ide és miért nem hagyod a Rékát aludni?—kérdeztem tőle mosolyogva, miközben kimásztam az ágyból.
Ő egy tv műsorról kezdett el beszélni, miközben én ruhát kerestem magamnak. Mint később kiderült, az a műsor egy Real Madrid meccs volt.
Felöltöztem, feltettem egy mindennapi sminket, aztán a hajamat próbáltam meg kifésülni. Sikertelenül.
Fél óra készülődés után elindultunk a szomszéd városba bevásárolni.

-Úgysem kapsz el!-kiáltottam a bevásárlóközpont közepén, az előttem álló öcsémnek.
-Ó, dehogynem!-szólt vissza, és kezdett el felém rohanni. Nálam volt a kocsi. Rátettem az egyik lábam, és elkezdtem hátrafelé lökni magam, de nem mentem arrébb, hanem a szinte üres bevásárlókocsi egy másodpercen belül a mellkasomon terült el.
-Milyen szerencsétlen vagy!-rohant oda hozzám nevetve, és segített felállni.
-Ez is a te hibád!-ütöttem meg gyengén a tarkóját.
-Elnézést, csak egy pillanatra hagytam a két gyereket egyedül, ameddig elmentem sütőporért. Nem gondoltam volna, hogy két perc alatt ekkora felfordulást csinálnak!-hallottam meg anyukám hangját a hátam mögött.